Kijött, biztosan, és kint is marad. Mert itt csupa felhő volt az ég, nem láthatta az árnyékát.
Jön a tavasz? Ígérjétek meg, hogy jön már, gyorsan!
Szeretem a mackókat. Azt a nagy, barna mackót az Állatkertben. Amikor még a régi helyén volt, emlékszem, almákat dobtunk be neki. Megállapítottuk, hogy szereti az almát. (Tudom, hogy ragadozó, de hát az ember mégse dobálhat félkilós karajt egy állatkertben. Mellesleg, az alma is tipikus medve-csemege, nem árt neki.) Aki most az Állatkertben lesi medve komát, kérem szépen, dobjon neki sok édes almát. Nehogy visszabújjon a barlangjába!
Várom a tavaszt. Egyre sürgetőbben. Amennyire szeretem a telet, annyira nem szeretem ezt a semmiféle-időjárást. Ez nem tél, nem tavasz, csak ronda hideg, rosszkedv-ború, szürke búbánat.
Jön, jön a tavasz, és minden kinyílik.
Az ablakok a házakon, hogy bebújhasson rajtuk a friss szellő.
A kabátok gallérja, hogy az arcunkat érje a tavaszi napfény.
A pénztárcák, hogy megvehessük a sok piros szívet, csokoládéból, Valentin napjára.
Én azért csöndben remélem, hogy a szemek, szívek, gondolatok is kinyílnak – legalább egy kicsit, hogy jobban megérthessük egymást.
És hogy örökös hideg, borús, rosszkedv-indulatok helyett néhány mosoly ragyogjon a rügybontó, virágfakasztó tavaszba.
