MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK
(és blog-látogatómnak
és véletlen vendégemnek)
és véletlen vendégemnek)
ÁLDOTT, BÉKÉS, MEGHITT KARÁCSONYT KÍVÁNOK!
szerda
kedd
BOSZORKÁNYOS
Tudtam én azt már akkor, hogy december tizenharmadikán születtél, mikor még sehol sem olvastam. Tudtam, mert éreztem. Biztosan. Így is írtam meg, a Fekete Szélben. Tizenharmadika, és Nyilas jegyű, vagyis december.
Két részlet a bizonyíték:
*
1.
– Te Fekete Árnyék! Nincs itt valami boszorkányság mégis? Mintha éreznék valami sejtelmes titkot körülötted.
– Titkot? Mikor?
– Egyfolytában. Valaki azt mondta, hogy biztosan boszorkány-szombaton születtél.
– Úgy is volt. Dörgött az ég, villámlott, és egy bagoly háromszor hármat huhogott.
Olivia derűsen játszott a nyakában az arany kereszttel. – Ez egy jó kis mese.
– Ki tudja. Az biztos, hogy szombaton születtem, tizenharmadikán.
– Éjféli mise a temetőben, és fekete kakas vére? Vagy más is van? Embereket is áldozol?
Santiago hosszú ujjára tekerte a lány hajfürtjét, és titokzatos alig-mosollyal a semmibe bámult.
– Mesélnek rólam ilyesmiket.
– És van, aki ezt el is hiszi?
– Van, aki elhiszi, van, aki nem… de aki összeakad velem, az tudja, mit higgyen. Feltéve, hogy túléli.
2.
– Marty márciusban született? – Rosita elmosolyodott. – A Kos jegye! Tüzes jegy. A győzelemért akár fejjel a falnak megy… Miguel Santiago is tüzes jegyben született, a Nyilasban. Taktikus, pontos, lendületes. Igazi harcos. Nem jó, ha a tűz a tűzzel találkozik. Nem bírnak egymással, tűzvész fenyeget…
– Te Fekete Árnyék! Nincs itt valami boszorkányság mégis? Mintha éreznék valami sejtelmes titkot körülötted.
– Titkot? Mikor?
– Egyfolytában. Valaki azt mondta, hogy biztosan boszorkány-szombaton születtél.
– Úgy is volt. Dörgött az ég, villámlott, és egy bagoly háromszor hármat huhogott.
Olivia derűsen játszott a nyakában az arany kereszttel. – Ez egy jó kis mese.
– Ki tudja. Az biztos, hogy szombaton születtem, tizenharmadikán.
– Éjféli mise a temetőben, és fekete kakas vére? Vagy más is van? Embereket is áldozol?
Santiago hosszú ujjára tekerte a lány hajfürtjét, és titokzatos alig-mosollyal a semmibe bámult.
– Mesélnek rólam ilyesmiket.
– És van, aki ezt el is hiszi?
– Van, aki elhiszi, van, aki nem… de aki összeakad velem, az tudja, mit higgyen. Feltéve, hogy túléli.
2.
– Marty márciusban született? – Rosita elmosolyodott. – A Kos jegye! Tüzes jegy. A győzelemért akár fejjel a falnak megy… Miguel Santiago is tüzes jegyben született, a Nyilasban. Taktikus, pontos, lendületes. Igazi harcos. Nem jó, ha a tűz a tűzzel találkozik. Nem bírnak egymással, tűzvész fenyeget…
*
Úgyhogy, meg se lepődtem, hogy tényleg igaz. Csak mosolyogtam. Mikor máskor, ha nem tizenharmadikán? Látszik az, csak rád kell nézni. Boszorkány vagy. Egy igazi brujo.
¡Feliz cumpleaños, querido!
szombat
ESTI ÜDVÖZLET
Esik a hó. Sok, friss, és gyönyörű.
A kötelesség. El kell lapátolni a járdáról. Nem tudom, miért. Senki nem jár erre a járdán. Ha jön valaki, az úttesten jön. Így szokás, itt nincs forgalom, apró utca a miénk. Szebb volna, ha meghagynám.
Mégis, olyan szép volt kint a besötétedett világ, hogy kimentem a kislapáttal. Zizegett minden lépésem. Jól van, csak egy kicsit, a járdáról…
Hamar megvolt. És ott álltam egyedül, a havas világban.
A házak ablakában fények. Adventi fények. Villanyfény-gyertyatartók, világító kötélről csimpaszkodó Mikulások az ereszen, fénycsillagok az álmos ablaküvegen. Egy kőkerítés tetején végig piros szikra-girland.
Sétáltam, végig az utcánkon.
Hócsillámok szitáltak rám, és azt susogták: "Jó estét!".
Két kicsi rénszarvas, csupa apró izzóból. Azt mondták: "Mosolyogj! Itt a tél."
Hócsipke függött a vaskerítés rácsán, cukor-kristályai sziporkáztak: "Ugye, szép vagyok?"
Az út közepén álltam, széttárt karral. Körbefordultam, és éreztem a tél tiszta, jégfehér fátylát az arcomon. Azt kérdezte: "Tetszik? Mindent feldíszítettem. Neked csináltam, hogy örülj."
Az én ajándékom volt ez az este. Egyedül álltam ott, csak én láttam. Eldugtam jól, a kabátom alá, a gondolataim legszebb selyemdobozába. És mire elolvadt, egy mese lett belőle. Így őrzöm meg a tél ajándékát, és majd beteszem a karácsonyfa alá.
A kötelesség. El kell lapátolni a járdáról. Nem tudom, miért. Senki nem jár erre a járdán. Ha jön valaki, az úttesten jön. Így szokás, itt nincs forgalom, apró utca a miénk. Szebb volna, ha meghagynám.
Mégis, olyan szép volt kint a besötétedett világ, hogy kimentem a kislapáttal. Zizegett minden lépésem. Jól van, csak egy kicsit, a járdáról…
Hamar megvolt. És ott álltam egyedül, a havas világban.
A házak ablakában fények. Adventi fények. Villanyfény-gyertyatartók, világító kötélről csimpaszkodó Mikulások az ereszen, fénycsillagok az álmos ablaküvegen. Egy kőkerítés tetején végig piros szikra-girland.
Sétáltam, végig az utcánkon.
Hócsillámok szitáltak rám, és azt susogták: "Jó estét!".
Két kicsi rénszarvas, csupa apró izzóból. Azt mondták: "Mosolyogj! Itt a tél."
Hócsipke függött a vaskerítés rácsán, cukor-kristályai sziporkáztak: "Ugye, szép vagyok?"
Az út közepén álltam, széttárt karral. Körbefordultam, és éreztem a tél tiszta, jégfehér fátylát az arcomon. Azt kérdezte: "Tetszik? Mindent feldíszítettem. Neked csináltam, hogy örülj."
Az én ajándékom volt ez az este. Egyedül álltam ott, csak én láttam. Eldugtam jól, a kabátom alá, a gondolataim legszebb selyemdobozába. És mire elolvadt, egy mese lett belőle. Így őrzöm meg a tél ajándékát, és majd beteszem a karácsonyfa alá.
PÁNCÉLOS HAD
Loptunk egy kis időt. Játszottunk. Tücsök ajándékvásárlásból jött, és fel volt húzva. Mármint játékra. Akármibe kezdtem, belezavart, és nevetés lett belőle.
Végül kibontottuk a kisautót, amit a fiának vett. Muszáj volt ellenőrizni, jól működik-e a drága bolondság.
Tényleg drága volt, de tud mindent. Távirányító vezérli, beparkol, felgyújtja a fényszóróit, kinyitja az ajtaját, vagy a csomagtartóját. Tolat, fordul, még elakadásjelzője is van, bár remélhetőleg, csak a játék kedvéért. Ennyi pénzért ne akadjon el!
Teljesen olyan, mintha Harry Potter vicces kedvében kicsire változtatott volna egy luxusautót a parkolóban. Minden apró részlet ki van dolgozva rajta Egy tökéletes modell, kívül, belül. (A márkája is valódi, de nem írom ide, mert nem fizet nekem a cég a reklámért.) Metál-piros, és olyan szép, hogy szinte beleszerettem. Szerintem Tücsök is.
Tisztára megbolondultunk. Akadályokat építettünk a kocsinak, és garázst, dobozból. Beleültettünk egy apró mackót, és utaztattuk. Tücsök már sajnálta, hogy nem vett két autót, mert akkor versenyezhettünk volna…
Aztán lepihent a kis meseautó, és én elgondolkodtam. Nem azon, hogy milyen jó gyerekként játszani, mert azt tudom. Olyan vagyok, aki elfelejtette ezt kinőni. Mindig kapható vagyok egy jó játékra. Ahogy Tücsi is. Ez az egyik közös pont bennünk.
Azon gondolkodtam, miért lehet, hogy néhány ember talán sosem volt gyerek. Vagy hamar kigyógyult belőle, mint a kanyaróból.
Vannak, akiknek a fejében sosem fordul meg a komolytalankodás gondolata sem. Sőt, kikérik maguknak, még azt is, ha mások bomolnak jókedvűen. Nem csak az autómodellek láttán. Léha, infantilis tréfák nem sérthetik önnön tiszteletükbe merevedett respektusukat.
Mindegy, miről van szó. Önfeledt játék, egy lopott órácskára. Diákos humorú film, teljesen értelmetlen, de jópofa. Mikulás-kép a telefon hátterére. Piros sál, kockás kesztyű, bojtos sapka. Könnyed, baráti ugratás. Bohókás kutya, prémgallérba öltöztetve. Igazán jó vicc, vagy csak egy meggondolatlan, jókedvű ötlet…
Néhányan páncélt viselnek. Nehéz volna kitudni, mi elől védi őket a hideg pajzs, de nem is fontos. Nem tudnak őszintén örülni. Ők nem gondolnak rá, hogy csak egy életünk van. Maga az élet az, amitől védekeznek. Komolyan tartok tőle, hogy ők azok, akiktől bármilyen rossz kitelik. Mert ők tőlünk félnek. Tőlünk, akik nem félünk komolytalankodni. Buta vicceket gyártani, játékautóval szórakozni, könnyű vígjátékokat rendezni, kalandos fantázia-történeteket írni…
Mi, esendő emberek szeretünk olykor gyerekként létezni. Miért ne? Ám de akkor…
Itt van! Ő az! Eljött közénk, és lebiggyedt szájával (önmaga előtt is szégyenkezve) csöndesen veti meg a világ mosolygósabbik felét. Kedvtelésből leruccant a mihaszna utca porába, és jóindulattól túlcsorduló gégéjével krákogja megmásíthatatlan ítéletét: "Nekem nem tetszik."
Tisztelt Barátom! Megvan hozzá a jogod. Csak azt áruld el, ki a fenét érdekli ez?
Végül kibontottuk a kisautót, amit a fiának vett. Muszáj volt ellenőrizni, jól működik-e a drága bolondság.
Tényleg drága volt, de tud mindent. Távirányító vezérli, beparkol, felgyújtja a fényszóróit, kinyitja az ajtaját, vagy a csomagtartóját. Tolat, fordul, még elakadásjelzője is van, bár remélhetőleg, csak a játék kedvéért. Ennyi pénzért ne akadjon el!
Teljesen olyan, mintha Harry Potter vicces kedvében kicsire változtatott volna egy luxusautót a parkolóban. Minden apró részlet ki van dolgozva rajta Egy tökéletes modell, kívül, belül. (A márkája is valódi, de nem írom ide, mert nem fizet nekem a cég a reklámért.) Metál-piros, és olyan szép, hogy szinte beleszerettem. Szerintem Tücsök is.
Tisztára megbolondultunk. Akadályokat építettünk a kocsinak, és garázst, dobozból. Beleültettünk egy apró mackót, és utaztattuk. Tücsök már sajnálta, hogy nem vett két autót, mert akkor versenyezhettünk volna…
Aztán lepihent a kis meseautó, és én elgondolkodtam. Nem azon, hogy milyen jó gyerekként játszani, mert azt tudom. Olyan vagyok, aki elfelejtette ezt kinőni. Mindig kapható vagyok egy jó játékra. Ahogy Tücsi is. Ez az egyik közös pont bennünk.
Azon gondolkodtam, miért lehet, hogy néhány ember talán sosem volt gyerek. Vagy hamar kigyógyult belőle, mint a kanyaróból.
Vannak, akiknek a fejében sosem fordul meg a komolytalankodás gondolata sem. Sőt, kikérik maguknak, még azt is, ha mások bomolnak jókedvűen. Nem csak az autómodellek láttán. Léha, infantilis tréfák nem sérthetik önnön tiszteletükbe merevedett respektusukat.
Mindegy, miről van szó. Önfeledt játék, egy lopott órácskára. Diákos humorú film, teljesen értelmetlen, de jópofa. Mikulás-kép a telefon hátterére. Piros sál, kockás kesztyű, bojtos sapka. Könnyed, baráti ugratás. Bohókás kutya, prémgallérba öltöztetve. Igazán jó vicc, vagy csak egy meggondolatlan, jókedvű ötlet…
Néhányan páncélt viselnek. Nehéz volna kitudni, mi elől védi őket a hideg pajzs, de nem is fontos. Nem tudnak őszintén örülni. Ők nem gondolnak rá, hogy csak egy életünk van. Maga az élet az, amitől védekeznek. Komolyan tartok tőle, hogy ők azok, akiktől bármilyen rossz kitelik. Mert ők tőlünk félnek. Tőlünk, akik nem félünk komolytalankodni. Buta vicceket gyártani, játékautóval szórakozni, könnyű vígjátékokat rendezni, kalandos fantázia-történeteket írni…
Mi, esendő emberek szeretünk olykor gyerekként létezni. Miért ne? Ám de akkor…
Itt van! Ő az! Eljött közénk, és lebiggyedt szájával (önmaga előtt is szégyenkezve) csöndesen veti meg a világ mosolygósabbik felét. Kedvtelésből leruccant a mihaszna utca porába, és jóindulattól túlcsorduló gégéjével krákogja megmásíthatatlan ítéletét: "Nekem nem tetszik."
Tisztelt Barátom! Megvan hozzá a jogod. Csak azt áruld el, ki a fenét érdekli ez?
péntek
ÉJJELI VALLOMÁS
Ha te alszol, és én a csöndet hallgatom… A csönd csak úgy lehet hallható, ha te is benne vagy. Itt vagy velem, és akkor mindent értek. Azt is, miért vagyok veled.
Mert te vagy, akivel olyan egyszerű minden. Csak gondolok egyet, és te megteszed. Mint a kincset, őrzöd minden fontos szavamat.
Ha bizonytalan volnék, te vagy a bizonyosság. Ha tanácstalan lennék, itt vagy, hogy segíts. Ha elfelejtek valamit, te mindig emlékszel rá.
Írok, és te segítesz nekem. Összezavarodna minden sorom, de veled rendet teszünk. És nem fáradsz el sosem, akkor se, ha én már félig alszom. Olyankor pihensz csak, ha nincs több dolgunk.
Szeretek fehér papírra írni, puhán kékkel és lágy feketével – de végül mindig rád van szükségem. Te tudod megadni a végleges formát. A tökéletességet.
Szerelmes suttogás az éjjeli csöndben… Csak te meg én. Örülök, hogy téged választottalak.
Igen, így van. Ketten vagyunk csak az éjszakában.
Ő alszik, én pedig az asztalon könyökölök, és nézem őt. A csöndet hallgatom, aztán gyöngéden felébresztem, és ketten megírjuk ezt a bejegyzést. Halk duruzsolása simogatja a fülemet. Mintha tudná, hogy neki szólt a meghitt éjjeli vallomás. Tökéletes pár vagyunk. Én – és a számítógépem.
Mert te vagy, akivel olyan egyszerű minden. Csak gondolok egyet, és te megteszed. Mint a kincset, őrzöd minden fontos szavamat.
Ha bizonytalan volnék, te vagy a bizonyosság. Ha tanácstalan lennék, itt vagy, hogy segíts. Ha elfelejtek valamit, te mindig emlékszel rá.
Írok, és te segítesz nekem. Összezavarodna minden sorom, de veled rendet teszünk. És nem fáradsz el sosem, akkor se, ha én már félig alszom. Olyankor pihensz csak, ha nincs több dolgunk.
Szeretek fehér papírra írni, puhán kékkel és lágy feketével – de végül mindig rád van szükségem. Te tudod megadni a végleges formát. A tökéletességet.
Szerelmes suttogás az éjjeli csöndben… Csak te meg én. Örülök, hogy téged választottalak.
Igen, így van. Ketten vagyunk csak az éjszakában.
Ő alszik, én pedig az asztalon könyökölök, és nézem őt. A csöndet hallgatom, aztán gyöngéden felébresztem, és ketten megírjuk ezt a bejegyzést. Halk duruzsolása simogatja a fülemet. Mintha tudná, hogy neki szólt a meghitt éjjeli vallomás. Tökéletes pár vagyunk. Én – és a számítógépem.
szerda
JOHN WINSTON
Húh! Még éppen ideértem éjfél előtt. Mert mindenképpen 8-án akartam feltenni ezt a bejegyzést.
Múlt hét eleje óta egy dal járt a fejemben. Nem tudom, honnan jött, mert ilyen zenét száz éve nem hallgattam. Mégis, egyik reggel eszembe jutott, aztán csak dúdoltam, újra meg újra…
Végül megkerestem a youtube-on, mert muszáj volt meghallgatnom. És még így sem jöttem rá, hogy valami sugallat lehet ebben, mert közel a szomorú évforduló. Nem szoktam rá gondolni. Eddig. De most valahogy, ez a dal elvezetett hozzá.
John Winston… Nem szerette így a nevét. A második keresztnevét apja Churchill iránti rajongásának köszönhette. De ő csak John volt, mindenkinek. John Lennon.
A legerősebb Beatle. Nem tudom, miért, de az volt. Még úgy is, hogy legelőször távozott. Talán, mert hős volt. A hősök ritkán érik meg a nyugdíjas éveiket.
Harcos volt, fegyver nélkül. Mert fegyvert sosem fogott a kezébe. Mármint igazit. Játékból sokszor. És fegyver volt a gitárja, a szövegei, a versei, és ő maga is egy halálos fegyver volt. A béke csodafegyvere. Nagyon hiányzik a mostani világból.
A legerősebb volt a négy nagyszerű fiú közül, bár ezzel nem szándékozom lebecsülni a többieket. (Az én kedvencem George Harrison volt.) Mégis, John tudott valamit, amit nehéz körülírni. Nem a hangjával (egyébként nagyon különleges énekhangja volt, sokféleképpen jellemezték már. Szerintem szexis volt, egy nagyon szexis hang.) A lényével tudott valamit. A savanykás mosolyával, a mindig szeretettel gúnyolódó, élénk pillantású, keskeny-huncut szemével. Az ötleteivel, amelyekkel felborzolta a fél világ közvéleményét. A hitével, és az akaratával. Egy tiszta művész volt, egy bűbájos, exhibicionista rock-angyal. Ha korán távozott is, biztosította magának az öröklétet a művészek toplistáján.
Meghallgattam azt az édes Beatles dalt – You got to hide your love away – és felfedeztem, hogy valaki feltette az egész filmet, 9 részletben. Félig gyerek voltam még, de ez volt a kedvenc filmem, vagy négy éven át. 24-szer láttam. Egy akkor is régi, megkopott film, a Help. A Filmmúzeumban lehetett megnézni (nem a TV csatornán, hanem akkoriban egy mozit hívtak így.) És kopott bakelit lemezeket lehetett venni az Ecseri-piacon. A Beatles lemezei… Majdnem mind megvolt nekem. És én is, mint ahogy akkoriban sokan, ábrándoztam róla, hogy a nagy banda újra összeáll.
Elkezdtem egy angol tanfolyamra járni, és az első órán szöveget kellett felolvasni, hogy felmérjék a tudásunkat. A tanár mosolygott, amikor én következtem. – Nagyon jól olvas, csak kicsit Beatles-akcentusa van…
Az volt. Eltalálta. John Lennon dalszövegeiből tanultam angolul.
Aztán egy csúf, decemberi napon (csúf nap volt, bizony, a ünnepek közelsége ellenére) megdöbbentő hírt olvastak fel reggel a rádióban. Én nem akartam elhinni. Nagyon ijesztő volt, hogy ilyesmi megtörténhet. A buszon álltam, a tömegben, a fogantyút markolva, és kicsit sokkos állapotban voltam. Lehet, hogy akkor kezdtem felnőtt lenni, amikor próbáltam megérteni, miért ártanak annak, aki senkinek nem ártott. Hogyan olthatja ki egy eszelős kis senki keze egy ragyogó csillag fényét?
John Winston Lennon. Született 1940 október 9. Meghalt 1980 december 8. Harminc éve. És John Winston Lennon örökké élni fog. Csak az hal meg, akit elfelejtenek.
Múlt hét eleje óta egy dal járt a fejemben. Nem tudom, honnan jött, mert ilyen zenét száz éve nem hallgattam. Mégis, egyik reggel eszembe jutott, aztán csak dúdoltam, újra meg újra…
Végül megkerestem a youtube-on, mert muszáj volt meghallgatnom. És még így sem jöttem rá, hogy valami sugallat lehet ebben, mert közel a szomorú évforduló. Nem szoktam rá gondolni. Eddig. De most valahogy, ez a dal elvezetett hozzá.
John Winston… Nem szerette így a nevét. A második keresztnevét apja Churchill iránti rajongásának köszönhette. De ő csak John volt, mindenkinek. John Lennon.
A legerősebb Beatle. Nem tudom, miért, de az volt. Még úgy is, hogy legelőször távozott. Talán, mert hős volt. A hősök ritkán érik meg a nyugdíjas éveiket.
Harcos volt, fegyver nélkül. Mert fegyvert sosem fogott a kezébe. Mármint igazit. Játékból sokszor. És fegyver volt a gitárja, a szövegei, a versei, és ő maga is egy halálos fegyver volt. A béke csodafegyvere. Nagyon hiányzik a mostani világból.
A legerősebb volt a négy nagyszerű fiú közül, bár ezzel nem szándékozom lebecsülni a többieket. (Az én kedvencem George Harrison volt.) Mégis, John tudott valamit, amit nehéz körülírni. Nem a hangjával (egyébként nagyon különleges énekhangja volt, sokféleképpen jellemezték már. Szerintem szexis volt, egy nagyon szexis hang.) A lényével tudott valamit. A savanykás mosolyával, a mindig szeretettel gúnyolódó, élénk pillantású, keskeny-huncut szemével. Az ötleteivel, amelyekkel felborzolta a fél világ közvéleményét. A hitével, és az akaratával. Egy tiszta művész volt, egy bűbájos, exhibicionista rock-angyal. Ha korán távozott is, biztosította magának az öröklétet a művészek toplistáján.
Meghallgattam azt az édes Beatles dalt – You got to hide your love away – és felfedeztem, hogy valaki feltette az egész filmet, 9 részletben. Félig gyerek voltam még, de ez volt a kedvenc filmem, vagy négy éven át. 24-szer láttam. Egy akkor is régi, megkopott film, a Help. A Filmmúzeumban lehetett megnézni (nem a TV csatornán, hanem akkoriban egy mozit hívtak így.) És kopott bakelit lemezeket lehetett venni az Ecseri-piacon. A Beatles lemezei… Majdnem mind megvolt nekem. És én is, mint ahogy akkoriban sokan, ábrándoztam róla, hogy a nagy banda újra összeáll.
Elkezdtem egy angol tanfolyamra járni, és az első órán szöveget kellett felolvasni, hogy felmérjék a tudásunkat. A tanár mosolygott, amikor én következtem. – Nagyon jól olvas, csak kicsit Beatles-akcentusa van…
Az volt. Eltalálta. John Lennon dalszövegeiből tanultam angolul.
Aztán egy csúf, decemberi napon (csúf nap volt, bizony, a ünnepek közelsége ellenére) megdöbbentő hírt olvastak fel reggel a rádióban. Én nem akartam elhinni. Nagyon ijesztő volt, hogy ilyesmi megtörténhet. A buszon álltam, a tömegben, a fogantyút markolva, és kicsit sokkos állapotban voltam. Lehet, hogy akkor kezdtem felnőtt lenni, amikor próbáltam megérteni, miért ártanak annak, aki senkinek nem ártott. Hogyan olthatja ki egy eszelős kis senki keze egy ragyogó csillag fényét?
John Winston Lennon. Született 1940 október 9. Meghalt 1980 december 8. Harminc éve. És John Winston Lennon örökké élni fog. Csak az hal meg, akit elfelejtenek.
kedd
SZENT MIKLÓS-NAPI CSAVARGÁS
Reggel hideg volt, és nagyon tél. Kis jégpocsolyák fehérlettek a járdán, és két helyen kellett volna lennem egyszerre. Majdnem sikerült.
Elkísértem édesanyámat a szemorvoshoz. Mivel az autóm azt mondta, részéről fázik, és marad, ahol van, busszal kellett mennünk. Egy kisebb kalandtúra kijutni a városból, egy Budapesttől mindössze 7 kilométerre levő településre. A sárga buszok menetrendje felér egy galaktikus üzenettel, talán a SETI kellett volna, hogy megfejtse. Azért megfejtettem. (Hobbi-kódfejtő vagyok.)
Elkísértem édesanyámat a szemorvoshoz. Mivel az autóm azt mondta, részéről fázik, és marad, ahol van, busszal kellett mennünk. Egy kisebb kalandtúra kijutni a városból, egy Budapesttől mindössze 7 kilométerre levő településre. A sárga buszok menetrendje felér egy galaktikus üzenettel, talán a SETI kellett volna, hogy megfejtse. Azért megfejtettem. (Hobbi-kódfejtő vagyok.)
Későbbre Mikulás-vadászatot terveztem, és Tücsök is üzent, hogy délután vár rám egy üzletközpontban. Sok feladtunk van karácsonyig, mindkettőnknek a saját tervei, de ha együtt csináljuk, könnyebb is, meg szebb is.
Így innentől a kályhaszínű Ford illatos melegében folytattam a csavargást.
Én műkarácsonyfát kerestem (fenyőfa-védő is lettem), és Mikulásokat akartam fényképezni. Tücsök nagyon szép, és tartalmas könyveket keres ajándékba a kisfiának, legalább egy fél tucatot. Olvasó embert szeretne nevelni belőle, de nincs könnyű dolga.
A Mikulás-napi kalandtúra két lelkes kutatója végül (egy forró csoki, és néhány dúsan kristálycukros briós elfogyasztása után) az alábbi eredményre jutott.
Vettünk két gyerekkönyvet.
Kiss Bitay Éva: Fantasztikus földgolyó című, gyönyörű rajzokkal illusztrált könyvét.
És a Móra Kiadó Kis Felfedező Zsebkönyvek sorozatából a Kalózokat, és az Indiánokat.
És nem vettünk műfenyőt – egyelőre. Nem szépek, vagy nagyon drágák. Még keresem a köztes megoldást.
Mindössze három Mikulást találtam.
Így innentől a kályhaszínű Ford illatos melegében folytattam a csavargást.
Én műkarácsonyfát kerestem (fenyőfa-védő is lettem), és Mikulásokat akartam fényképezni. Tücsök nagyon szép, és tartalmas könyveket keres ajándékba a kisfiának, legalább egy fél tucatot. Olvasó embert szeretne nevelni belőle, de nincs könnyű dolga.
A Mikulás-napi kalandtúra két lelkes kutatója végül (egy forró csoki, és néhány dúsan kristálycukros briós elfogyasztása után) az alábbi eredményre jutott.
Vettünk két gyerekkönyvet.
Kiss Bitay Éva: Fantasztikus földgolyó című, gyönyörű rajzokkal illusztrált könyvét.
És a Móra Kiadó Kis Felfedező Zsebkönyvek sorozatából a Kalózokat, és az Indiánokat.
És nem vettünk műfenyőt – egyelőre. Nem szépek, vagy nagyon drágák. Még keresem a köztes megoldást.
Mindössze három Mikulást találtam.
Egy kissé megfáradt Mikulást, akinek nem jutott egyetlen ajándékra vágyakozó gyerkőc sem. Így inkább Télanyót kereste, amint a képen látható.
A harmadik Mikulás tetszett a legjobban, a reggeli Mikulás. A sárga busz vezetője volt – egy derűs, vicces Télapó, rendíthetetlen jókedvvel, mint az országutak vagánya, piros sapkában, rock-and-roll napszemüvegben. Karácsonyi gospel-lemezt hallgatott, és nekünk is jutott a szép zenéből. Sajnos, őt nem mertem lefényképezni, mert észrevette volna a tükörből, és még félreérthette volna… Kellemes, ünnepi utazás volt vele az a húsz perc.
Mindent összevetve, jó nap volt. Szent Miklós napja ünnepnap, de mivel a legtöbb ember dolgozott, tanult, mint máskor, mégis inkább hétköznap volt. Egy jó Mikulás-nap.
Nem tudom, ki más érzi még ezt rajtam kívül. A téli ünnepek varázslata több, mint ahány ünnepnap van. Minden napot megaranyoz, kicsit, vagy erősebben, az ünnepi készülődés. Én ezért nem hajszolom magam, és nem sietek el semmt. Mindennek megvan a maga ideje. Ez az alig egy hónapnyi időszak az év legszebb része. Mert szép napok vannak máskor is, de ünnepi hangulatú hétköznapok csakis decemberben.
Mindent összevetve, jó nap volt. Szent Miklós napja ünnepnap, de mivel a legtöbb ember dolgozott, tanult, mint máskor, mégis inkább hétköznap volt. Egy jó Mikulás-nap.
Nem tudom, ki más érzi még ezt rajtam kívül. A téli ünnepek varázslata több, mint ahány ünnepnap van. Minden napot megaranyoz, kicsit, vagy erősebben, az ünnepi készülődés. Én ezért nem hajszolom magam, és nem sietek el semmt. Mindennek megvan a maga ideje. Ez az alig egy hónapnyi időszak az év legszebb része. Mert szép napok vannak máskor is, de ünnepi hangulatú hétköznapok csakis decemberben.
vasárnap
MIKULÁS
Veress Miklós: Mese a Mikulásról
Erdőmélyen farakás,
ott lakik a Mikulás.
Piros arca, mint kalács.
Szakálla, mint a faháncs.
Csalogasd ki, énekelj,
mint kerengő hópehely.
Dalalj, dalolj havakat,
álmodj paplanod alatt.
Ne lesd meg a Mikulást,
rajta varázsos palást:
úgy látsz át a süvegén,
mint az ablak üvegén.
A puttonya fél vagon,
szánja vihar a havon,
éjszakába ne tekints –
meglesz reggelre a kincs.
Ott lakik ám a kalács
ízében a Mikulás.
Szeme, mint a hópehely,
hogyha csillog, énekelj!
Erdőmélyen farakás,
ott lakik a Mikulás.
Piros arca, mint kalács.
Szakálla, mint a faháncs.
Csalogasd ki, énekelj,
mint kerengő hópehely.
Dalalj, dalolj havakat,
álmodj paplanod alatt.
Ne lesd meg a Mikulást,
rajta varázsos palást:
úgy látsz át a süvegén,
mint az ablak üvegén.
A puttonya fél vagon,
szánja vihar a havon,
éjszakába ne tekints –
meglesz reggelre a kincs.
Ott lakik ám a kalács
ízében a Mikulás.
Szeme, mint a hópehely,
hogyha csillog, énekelj!
péntek
HAVAZIK
Ma reggel havazott. Ez szép volt. Hangulatos.
Nem mondhatnám, hogy karácsonyi lázban égek. Valami hiányzik.
Nem mondhatnám, hogy karácsonyi lázban égek. Valami hiányzik.
Úgy terveztem, hogy karácsonyra megjelenik a regény. Nem sikerült, és nem tudom, örüljek-e neki.
Egyrészt örülök. Még annyi hibát találtam benne, hogy meglepődtem. Szokásom kifelejteni a névelőket írás közben, ha sietek… Na, de ennyit!? Aztán volt még sok rosszul összerakott mondat is. Nem találtam el magyar szórendet. (Mert beillesztéssel raktam össze a mondatot, és nem vettem észre.) És néhol az alanyhoz nem illett az igeidő. És aztán olyan szavak, ahol kimaradt egy-két betű…
Hát, igen. Ez a kapkodós munka eredménye.
A borítóval is meggyűlt a bajom (inkább a bajunk, a kiadómmal együtt). Még mindig nem találtuk meg az igazi fazont hozzá.
Lehet, hogy ezért késik a könyv. És ez különös. A Feketefehér egy teljes évet késett, a borító miatt. Mi ez? Megint a sors keze?
Azért örülök, hogy nem ment ki, ennyi kis hibával. A falhoz csapkodtam volna a kis kobakomat…
Mégis! A történet vége Advent idején játszódik, és olyan jó lett volna, ha valaki éppen karácsonykor olvassa!
Most megtaláltam egy bejegyzést, amit fel akartam tenni, aztán mégse tettem fel. Akkor írtam, mikor befejeztem a regényt. A megjelenéskor akartam feltenni, de nincs értelme addig várni. Felteszem most. Arról szól, amit munka közben éreztem. Ma már nem tudnám ezt így leírni, mert elmúlt az a hangulat. De ilyen volt. Ha tudni akarjátok…
Itt van, eggyel lejjebb. A TESTŐR.
A TESTŐR
Romantikus hivatás.
Mármint kívülről nézve.
Beljebbről nyilván pont az ellenkezője. Maga a velejéig ható realitás.
Hat héten át egy testőr legintimebb közelségében éltem.
Nem fogadtam fel őrző-védő gorillát a titkos ellenségeim ellen, és nem is cseréltem le a barátomat.
Regényt írtam. Játszottam. Az új regényem egy testőrről szól, és előre figyelmeztetek mindenkit, hogy igyekeztem az ajtón kívül felejteni a valóság világát. Otthagytam a küszöbön. Oda se neki realitás.
Ne kérdezd, miért! Tudod, nem? Romantikus kalandokat írok, erre találtam ki a nevemet. Ez a „design”.
Kissé mégis változott a hangulat. Ez egy sötét regény. Jó nagy, baljós sötétség kavarog benne.
(Néha szívesen vendégül látom saját drámai énemet. Az Égetett Umbrán, a honlapomon is vannak ilyen sötét novelláim, és még majd teszek is hozzá. Csak most teljesen kidolgoztam magam ebben a regényben. „Lefőtt a kávé.” Majd feltöltődöm, és akkor lesz minden, mint a búcsúban.)
Tehát, oda se neki realitás! Líra van, sérülékeny próza-költészet, gyötrő álom-utazás. Romantika és „deráma”.
Juj! Nehéz volt. Romantika sincs, ha az író nem érzi azt a lelke minden pontján. Pocsék romantika volna, ha csak úgy érzelegne az ember. Á, nem, nem! Azt megélni kell. Ott érezni a görcsöt a szívben, a gyomorkapuban, az izmokban, az erekben. Az igazi romantikába bele kell halni. Legalábbis addig, amíg fel nem tárul minden sötét ajtó, hogy kieressze a szavak irgalmatlan sorát.
Aztán mélyet lélegezni, ellazulni, és lebegni a csöndben. Várni, hogy az élet felébredjen.
Az én testőröm egy egész világot védett. Az enyémet. Az érzelmekről írtam a regényt, a szerelem és az elválás ólomsúlyú érzéseiről. A visszavonhatatlan elmúlásról, a búcsúzásról. A halálról is.
Ismerem, egészen közelről. Az van a regényben, ami bennem van. Amikor meghal egy szerelem, egy barátság, vagy eltávozik egy szeretett lény… Amikor lebegni kell a csöndben, és várni, hogy az élet visszatérjen. Mert élni kell tovább, minden veszteség, és minden fájdalom után. Élni kell, amíg a sorsod azt mondja; élj.
A tizenhetedik zsoltár… „Hallgasd meg igazságomat, Úr Isten…”
Úgy döntöttem, új regényem főhőse százszor is megbánja, hogy engem választott szerzőjének.
Nem szeretném, hogy azt mondjátok, tőlem nem érdemes olvasni, mert úgyis mindig minden jóra fordul.
Aki elolvasott néhány novellát a honlapomon, az láthatta, hogy nem vagyok a happy end feltétlen híve. Soha nem is voltam. Szeretem, ha a történet megírja magát a kezem alatt, és nem döntök el előre semmi fontosat. Néha érződik a mese hangulatán, hogy muszáj jól végződnie – de néha inkább baljós borzongás veti rá sötét árnyékát. Ez így valóságos (amennyire egy mese az lehet). Ki tudhatja, mit hoz a jövő? Na, ugye?
Szóval, nálam főhősnek lenni – nem habos torta.
Azt persze nem árulhatom el, mi lesz a mese vége.
Akkor mi okból említettem meg ezt a dolgot?
Azért, hogy ne legyetek biztosak semmiben.
Aki abban reménykedik, hogy elolvashatja az újabb regényemet, az rágja csak szépen tövig a körmét! Épp ez a jó ebben a műfajban. Másképp mi értelme volna?
Mármint kívülről nézve.
Beljebbről nyilván pont az ellenkezője. Maga a velejéig ható realitás.
Hat héten át egy testőr legintimebb közelségében éltem.
Nem fogadtam fel őrző-védő gorillát a titkos ellenségeim ellen, és nem is cseréltem le a barátomat.
Regényt írtam. Játszottam. Az új regényem egy testőrről szól, és előre figyelmeztetek mindenkit, hogy igyekeztem az ajtón kívül felejteni a valóság világát. Otthagytam a küszöbön. Oda se neki realitás.
Ne kérdezd, miért! Tudod, nem? Romantikus kalandokat írok, erre találtam ki a nevemet. Ez a „design”.
Kissé mégis változott a hangulat. Ez egy sötét regény. Jó nagy, baljós sötétség kavarog benne.
(Néha szívesen vendégül látom saját drámai énemet. Az Égetett Umbrán, a honlapomon is vannak ilyen sötét novelláim, és még majd teszek is hozzá. Csak most teljesen kidolgoztam magam ebben a regényben. „Lefőtt a kávé.” Majd feltöltődöm, és akkor lesz minden, mint a búcsúban.)
Tehát, oda se neki realitás! Líra van, sérülékeny próza-költészet, gyötrő álom-utazás. Romantika és „deráma”.
Juj! Nehéz volt. Romantika sincs, ha az író nem érzi azt a lelke minden pontján. Pocsék romantika volna, ha csak úgy érzelegne az ember. Á, nem, nem! Azt megélni kell. Ott érezni a görcsöt a szívben, a gyomorkapuban, az izmokban, az erekben. Az igazi romantikába bele kell halni. Legalábbis addig, amíg fel nem tárul minden sötét ajtó, hogy kieressze a szavak irgalmatlan sorát.
Aztán mélyet lélegezni, ellazulni, és lebegni a csöndben. Várni, hogy az élet felébredjen.
Az én testőröm egy egész világot védett. Az enyémet. Az érzelmekről írtam a regényt, a szerelem és az elválás ólomsúlyú érzéseiről. A visszavonhatatlan elmúlásról, a búcsúzásról. A halálról is.
Ismerem, egészen közelről. Az van a regényben, ami bennem van. Amikor meghal egy szerelem, egy barátság, vagy eltávozik egy szeretett lény… Amikor lebegni kell a csöndben, és várni, hogy az élet visszatérjen. Mert élni kell tovább, minden veszteség, és minden fájdalom után. Élni kell, amíg a sorsod azt mondja; élj.
A tizenhetedik zsoltár… „Hallgasd meg igazságomat, Úr Isten…”
Úgy döntöttem, új regényem főhőse százszor is megbánja, hogy engem választott szerzőjének.
Nem szeretném, hogy azt mondjátok, tőlem nem érdemes olvasni, mert úgyis mindig minden jóra fordul.
Aki elolvasott néhány novellát a honlapomon, az láthatta, hogy nem vagyok a happy end feltétlen híve. Soha nem is voltam. Szeretem, ha a történet megírja magát a kezem alatt, és nem döntök el előre semmi fontosat. Néha érződik a mese hangulatán, hogy muszáj jól végződnie – de néha inkább baljós borzongás veti rá sötét árnyékát. Ez így valóságos (amennyire egy mese az lehet). Ki tudhatja, mit hoz a jövő? Na, ugye?
Szóval, nálam főhősnek lenni – nem habos torta.
Azt persze nem árulhatom el, mi lesz a mese vége.
Akkor mi okból említettem meg ezt a dolgot?
Azért, hogy ne legyetek biztosak semmiben.
Aki abban reménykedik, hogy elolvashatja az újabb regényemet, az rágja csak szépen tövig a körmét! Épp ez a jó ebben a műfajban. Másképp mi értelme volna?
csütörtök
KI VOLT A MIKULÁS?
Tudjuk. Pista bácsi.
Ja? Nem az én „ Vegyetek karácsonyt!” című novellámban. (Ott ő volt.)
Tavalyelőtt láttam egy igazán eredeti Mikulást. Egy nagyobb élelmiszer áruházban, a lakótelepen. Úgy huszonhat éves lehetett, maximum. Valószínűleg az üzlet egy ifjú és lelkes munkatársa volt.
Láttam, amikor átöltözött. Nem úgy értem, hogy meglestem egy intim pillanatban (bár, az se lett volna semmi) – csak azt láttam, amikor átalakult Mikulássá. Így:
– egy hevenyészett piros köpenyféle, bő ujjakkal (talán össze se volt varrva), olcsó, bolti mikulás-sapka, és egy teljesen háztartási vattából barkácsolt szakáll. Mivel fiatal volt, farmert és sportbakancsot viselt, de hogy „mikulásosabb” legyen, a cipőjére húzott két piros vászonzsákot. Komolyan! Mindezt a bolt hátsó traktusában, a raktár kitárt ajtajában művelte.
Aztán sokáig válogatott egy piros bevásárlókosárba, majd a pénztárnál sorban állt, és beüttette az ajándékok vonalkódját. Úgy öt-hat kiló narancs és némi csoki volt a kosarában.
Aztán kiment a bolt elé, és vadászott. Gyerekekre. Bizony!
Egy anyuka jött arra, két fiúval. Egyikük se volt már abban a korban, mikor hinni szokás a Mikulásban. Ám ez ifjú fehérszakállú barátunkat nem zavarta. Becserkészte a kis családot, és szóba elegyedett a fiúkkal. A srácoknak tetszett a dolog. Ez volt benne a szépség. Nevettek, de nem gonoszul, inkább szégyellősen. Narancsot és csokit kaptak végül, és láttam őket az utcán még sokáig. Örültek. az ajándéknak. Abban a korban, amiről mostanában szokás azt állítani, hogy már semmiben sem hisznek. Nem úgy látszott. Hittek az ünnepben, az ajándék örömében, és a fiatal Mikulás őszinte, vidám gesztusában. Ez teljesen látható volt.
Ja? Nem az én „ Vegyetek karácsonyt!” című novellámban. (Ott ő volt.)
Tavalyelőtt láttam egy igazán eredeti Mikulást. Egy nagyobb élelmiszer áruházban, a lakótelepen. Úgy huszonhat éves lehetett, maximum. Valószínűleg az üzlet egy ifjú és lelkes munkatársa volt.
Láttam, amikor átöltözött. Nem úgy értem, hogy meglestem egy intim pillanatban (bár, az se lett volna semmi) – csak azt láttam, amikor átalakult Mikulássá. Így:
– egy hevenyészett piros köpenyféle, bő ujjakkal (talán össze se volt varrva), olcsó, bolti mikulás-sapka, és egy teljesen háztartási vattából barkácsolt szakáll. Mivel fiatal volt, farmert és sportbakancsot viselt, de hogy „mikulásosabb” legyen, a cipőjére húzott két piros vászonzsákot. Komolyan! Mindezt a bolt hátsó traktusában, a raktár kitárt ajtajában művelte.
Aztán sokáig válogatott egy piros bevásárlókosárba, majd a pénztárnál sorban állt, és beüttette az ajándékok vonalkódját. Úgy öt-hat kiló narancs és némi csoki volt a kosarában.
Aztán kiment a bolt elé, és vadászott. Gyerekekre. Bizony!
Egy anyuka jött arra, két fiúval. Egyikük se volt már abban a korban, mikor hinni szokás a Mikulásban. Ám ez ifjú fehérszakállú barátunkat nem zavarta. Becserkészte a kis családot, és szóba elegyedett a fiúkkal. A srácoknak tetszett a dolog. Ez volt benne a szépség. Nevettek, de nem gonoszul, inkább szégyellősen. Narancsot és csokit kaptak végül, és láttam őket az utcán még sokáig. Örültek. az ajándéknak. Abban a korban, amiről mostanában szokás azt állítani, hogy már semmiben sem hisznek. Nem úgy látszott. Hittek az ünnepben, az ajándék örömében, és a fiatal Mikulás őszinte, vidám gesztusában. Ez teljesen látható volt.
A Mikulás pedig egyáltalán nem reklámból ajándékozott. A család be sem ment a boltba. Persze, biztos volt benne némi kommerciális felhang, de nem sok. Nem sok értelme lett volna, mivel a környéken nincs másik élelmiszerbolt. (Pontosabban, akkor még nem volt.) Reklámmal, vagy anélkül, úgyis mindenki oda járt vásárolni.
Mi ebből a tanulság? Semmi. Szeretem a Mikulást, akármilyen is a ruhája. Pedig, nem vagyok már abban a korban...
ÜNNEP, VAGY FIESTA?
Ünnepről írok, de nem kimondottan a karácsonyról beszélek. Vagy arról is.
Carlos jó barátom volt. Egy chilei fickó, tőle tanultam spanyolul.
Egy évig élt Magyarországon, nem tanulta meg a nyelvünket. Nehéznek találta. (A magyar nyelv logikája távol áll a latin nyelvektől.) Mindig spanyolul beszélgettünk.
Ő egy igazi latin-amerikai ember, és itt nagyon hiányzott neki a latinos hangulat. Azt mondta, szép és kedves az ország, de rosszkedvű.
Március 15-e előtt voltam nála, tanulni. Megbeszéltük a következő óránk időpontját. Carlos azt mondta:
– Találkozzunk jövő héten, mert ünnep lesz.
(A fiesta szót használta. Spanyolul ez a szó jelenti az ünnepet. Van még több szavuk is rá, de mindig ezt használják. Már tudom, miért.)
Mondtam neki, hogy igen, a nemzeti ünnepünk lesz.
Carloson látszott, hogy örül neki. Fiesta lesz... Megkérdezte, mi lesz az ünnepen? Zene, tánc, evés-ivás, virágok?
Mondtam, nem. Ez nem olyan ünnep. Zászlók lesznek, és sok beszéd. Ünnepi beszédek.
– Ó!
Csak ennyit válaszolt, és elszomorodott az arca.
Nem akarom megsérteni Március 15-e nemes emlékét. Nem erről beszélek.
Csak a magyar ünnepekről, úgy általában. Tudjuk-e tényleg, mi az, hogy ünnepelni?
Latin-Amerikában nagy bulikat tartanak a nemzeti ünnepeken is (Amerikában is!), és nem sértik meg vele az ősök nagyságát. Csak örülnek. Az életnek, a jókedvnek, egymásnak.
Ezért használják mindenféle ünnepre a „fiesta” szót.
A nevetés, a jókedv – maga az élet. Sérthet ez valakit?
Carlos jó barátom volt. Egy chilei fickó, tőle tanultam spanyolul.
Egy évig élt Magyarországon, nem tanulta meg a nyelvünket. Nehéznek találta. (A magyar nyelv logikája távol áll a latin nyelvektől.) Mindig spanyolul beszélgettünk.
Ő egy igazi latin-amerikai ember, és itt nagyon hiányzott neki a latinos hangulat. Azt mondta, szép és kedves az ország, de rosszkedvű.
Március 15-e előtt voltam nála, tanulni. Megbeszéltük a következő óránk időpontját. Carlos azt mondta:
– Találkozzunk jövő héten, mert ünnep lesz.
(A fiesta szót használta. Spanyolul ez a szó jelenti az ünnepet. Van még több szavuk is rá, de mindig ezt használják. Már tudom, miért.)
Mondtam neki, hogy igen, a nemzeti ünnepünk lesz.
Carloson látszott, hogy örül neki. Fiesta lesz... Megkérdezte, mi lesz az ünnepen? Zene, tánc, evés-ivás, virágok?
Mondtam, nem. Ez nem olyan ünnep. Zászlók lesznek, és sok beszéd. Ünnepi beszédek.
– Ó!
Csak ennyit válaszolt, és elszomorodott az arca.
Nem akarom megsérteni Március 15-e nemes emlékét. Nem erről beszélek.
Csak a magyar ünnepekről, úgy általában. Tudjuk-e tényleg, mi az, hogy ünnepelni?
Latin-Amerikában nagy bulikat tartanak a nemzeti ünnepeken is (Amerikában is!), és nem sértik meg vele az ősök nagyságát. Csak örülnek. Az életnek, a jókedvnek, egymásnak.
Ezért használják mindenféle ünnepre a „fiesta” szót.
A nevetés, a jókedv – maga az élet. Sérthet ez valakit?
szerda
DECEMBER
Gyönyörű, havas nap. Így köszönt minket December Apó.
(Vagy nem is annyira gyönyörű? Már ónos eső esik, és ki kell menni, havat lapátolni. Juj!)
Mégis! Öt nap, és itt a Mikulás. Adventi gyertyák, karácsonyra várakozás. December, a régi kalendáriumokban Karácsony Hava.
És vele eljött a rohanás hónapja. Kapkodás, ideges hajsza. Ezt csináljuk, és közben kétségbeesve próbálunk örülni Karácsony Havának.
Mindennek a helyére kell kerülnie. És úgy érzem, erre három hét sem elég. Miért érzem így? (Én igazából nem érzem, de empatikus lény vagyok, így azt érzem, amit ti éreztek.)
Mi történik, ha nem lesz minden annyira a helyén? Mi lenne, ha az örökös megfelelési kényszer helyett elcsöndesednénk? Keresnénk egy csöndes zugot, fél órára, és kigondolnánk, mit szeretnénk? Takarítás, a legutolsó képszögig? Vagy kézen fogjuk a kedvest, vagy a gyerkőcöket, és elmegyünk egy álom-idéző karácsonyi vásárba. Forralt bort iszunk, mézest és gesztenyét eszünk, és a gyertyafényes pultok között sétálva, óvatosan kipuhatoljuk, ki mit szeretne kapni a Jézuskától?
Na, jó! Én csak kérdeztem. A választ nektek kell megadni.
(Én csak azt tudom, hogy minden karácsony egy-egy elmúlt évet jelent. És ki tudja, mit hoz a jövő. Talán ez a karácsony olyan, amilyen már sose lesz több. És ha így lenne, akkor jó volna szép emlékként őrizni. Olyan szépnek megőrizni, ahogyan a gyerekkori karácsonyokra emlékszünk. Lehet?)
A mai nap nem más, mint a holnapi nap emléke.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)