Tudjuk. Pista bácsi.
Ja? Nem az én „ Vegyetek karácsonyt!” című novellámban. (Ott ő volt.)
Tavalyelőtt láttam egy igazán eredeti Mikulást. Egy nagyobb élelmiszer áruházban, a lakótelepen. Úgy huszonhat éves lehetett, maximum. Valószínűleg az üzlet egy ifjú és lelkes munkatársa volt.
Láttam, amikor átöltözött. Nem úgy értem, hogy meglestem egy intim pillanatban (bár, az se lett volna semmi) – csak azt láttam, amikor átalakult Mikulássá. Így:
– egy hevenyészett piros köpenyféle, bő ujjakkal (talán össze se volt varrva), olcsó, bolti mikulás-sapka, és egy teljesen háztartási vattából barkácsolt szakáll. Mivel fiatal volt, farmert és sportbakancsot viselt, de hogy „mikulásosabb” legyen, a cipőjére húzott két piros vászonzsákot. Komolyan! Mindezt a bolt hátsó traktusában, a raktár kitárt ajtajában művelte.
Aztán sokáig válogatott egy piros bevásárlókosárba, majd a pénztárnál sorban állt, és beüttette az ajándékok vonalkódját. Úgy öt-hat kiló narancs és némi csoki volt a kosarában.
Aztán kiment a bolt elé, és vadászott. Gyerekekre. Bizony!
Egy anyuka jött arra, két fiúval. Egyikük se volt már abban a korban, mikor hinni szokás a Mikulásban. Ám ez ifjú fehérszakállú barátunkat nem zavarta. Becserkészte a kis családot, és szóba elegyedett a fiúkkal. A srácoknak tetszett a dolog. Ez volt benne a szépség. Nevettek, de nem gonoszul, inkább szégyellősen. Narancsot és csokit kaptak végül, és láttam őket az utcán még sokáig. Örültek. az ajándéknak. Abban a korban, amiről mostanában szokás azt állítani, hogy már semmiben sem hisznek. Nem úgy látszott. Hittek az ünnepben, az ajándék örömében, és a fiatal Mikulás őszinte, vidám gesztusában. Ez teljesen látható volt.
Ja? Nem az én „ Vegyetek karácsonyt!” című novellámban. (Ott ő volt.)
Tavalyelőtt láttam egy igazán eredeti Mikulást. Egy nagyobb élelmiszer áruházban, a lakótelepen. Úgy huszonhat éves lehetett, maximum. Valószínűleg az üzlet egy ifjú és lelkes munkatársa volt.
Láttam, amikor átöltözött. Nem úgy értem, hogy meglestem egy intim pillanatban (bár, az se lett volna semmi) – csak azt láttam, amikor átalakult Mikulássá. Így:
– egy hevenyészett piros köpenyféle, bő ujjakkal (talán össze se volt varrva), olcsó, bolti mikulás-sapka, és egy teljesen háztartási vattából barkácsolt szakáll. Mivel fiatal volt, farmert és sportbakancsot viselt, de hogy „mikulásosabb” legyen, a cipőjére húzott két piros vászonzsákot. Komolyan! Mindezt a bolt hátsó traktusában, a raktár kitárt ajtajában művelte.
Aztán sokáig válogatott egy piros bevásárlókosárba, majd a pénztárnál sorban állt, és beüttette az ajándékok vonalkódját. Úgy öt-hat kiló narancs és némi csoki volt a kosarában.
Aztán kiment a bolt elé, és vadászott. Gyerekekre. Bizony!
Egy anyuka jött arra, két fiúval. Egyikük se volt már abban a korban, mikor hinni szokás a Mikulásban. Ám ez ifjú fehérszakállú barátunkat nem zavarta. Becserkészte a kis családot, és szóba elegyedett a fiúkkal. A srácoknak tetszett a dolog. Ez volt benne a szépség. Nevettek, de nem gonoszul, inkább szégyellősen. Narancsot és csokit kaptak végül, és láttam őket az utcán még sokáig. Örültek. az ajándéknak. Abban a korban, amiről mostanában szokás azt állítani, hogy már semmiben sem hisznek. Nem úgy látszott. Hittek az ünnepben, az ajándék örömében, és a fiatal Mikulás őszinte, vidám gesztusában. Ez teljesen látható volt.
A Mikulás pedig egyáltalán nem reklámból ajándékozott. A család be sem ment a boltba. Persze, biztos volt benne némi kommerciális felhang, de nem sok. Nem sok értelme lett volna, mivel a környéken nincs másik élelmiszerbolt. (Pontosabban, akkor még nem volt.) Reklámmal, vagy anélkül, úgyis mindenki oda járt vásárolni.
Mi ebből a tanulság? Semmi. Szeretem a Mikulást, akármilyen is a ruhája. Pedig, nem vagyok már abban a korban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése