Loptunk egy kis időt. Játszottunk. Tücsök ajándékvásárlásból jött, és fel volt húzva. Mármint játékra. Akármibe kezdtem, belezavart, és nevetés lett belőle.
Végül kibontottuk a kisautót, amit a fiának vett. Muszáj volt ellenőrizni, jól működik-e a drága bolondság.
Tényleg drága volt, de tud mindent. Távirányító vezérli, beparkol, felgyújtja a fényszóróit, kinyitja az ajtaját, vagy a csomagtartóját. Tolat, fordul, még elakadásjelzője is van, bár remélhetőleg, csak a játék kedvéért. Ennyi pénzért ne akadjon el!
Teljesen olyan, mintha Harry Potter vicces kedvében kicsire változtatott volna egy luxusautót a parkolóban. Minden apró részlet ki van dolgozva rajta Egy tökéletes modell, kívül, belül. (A márkája is valódi, de nem írom ide, mert nem fizet nekem a cég a reklámért.) Metál-piros, és olyan szép, hogy szinte beleszerettem. Szerintem Tücsök is.
Tisztára megbolondultunk. Akadályokat építettünk a kocsinak, és garázst, dobozból. Beleültettünk egy apró mackót, és utaztattuk. Tücsök már sajnálta, hogy nem vett két autót, mert akkor versenyezhettünk volna…
Aztán lepihent a kis meseautó, és én elgondolkodtam. Nem azon, hogy milyen jó gyerekként játszani, mert azt tudom. Olyan vagyok, aki elfelejtette ezt kinőni. Mindig kapható vagyok egy jó játékra. Ahogy Tücsi is. Ez az egyik közös pont bennünk.
Azon gondolkodtam, miért lehet, hogy néhány ember talán sosem volt gyerek. Vagy hamar kigyógyult belőle, mint a kanyaróból.
Vannak, akiknek a fejében sosem fordul meg a komolytalankodás gondolata sem. Sőt, kikérik maguknak, még azt is, ha mások bomolnak jókedvűen. Nem csak az autómodellek láttán. Léha, infantilis tréfák nem sérthetik önnön tiszteletükbe merevedett respektusukat.
Mindegy, miről van szó. Önfeledt játék, egy lopott órácskára. Diákos humorú film, teljesen értelmetlen, de jópofa. Mikulás-kép a telefon hátterére. Piros sál, kockás kesztyű, bojtos sapka. Könnyed, baráti ugratás. Bohókás kutya, prémgallérba öltöztetve. Igazán jó vicc, vagy csak egy meggondolatlan, jókedvű ötlet…
Néhányan páncélt viselnek. Nehéz volna kitudni, mi elől védi őket a hideg pajzs, de nem is fontos. Nem tudnak őszintén örülni. Ők nem gondolnak rá, hogy csak egy életünk van. Maga az élet az, amitől védekeznek. Komolyan tartok tőle, hogy ők azok, akiktől bármilyen rossz kitelik. Mert ők tőlünk félnek. Tőlünk, akik nem félünk komolytalankodni. Buta vicceket gyártani, játékautóval szórakozni, könnyű vígjátékokat rendezni, kalandos fantázia-történeteket írni…
Mi, esendő emberek szeretünk olykor gyerekként létezni. Miért ne? Ám de akkor…
Itt van! Ő az! Eljött közénk, és lebiggyedt szájával (önmaga előtt is szégyenkezve) csöndesen veti meg a világ mosolygósabbik felét. Kedvtelésből leruccant a mihaszna utca porába, és jóindulattól túlcsorduló gégéjével krákogja megmásíthatatlan ítéletét: "Nekem nem tetszik."
Tisztelt Barátom! Megvan hozzá a jogod. Csak azt áruld el, ki a fenét érdekli ez?
Végül kibontottuk a kisautót, amit a fiának vett. Muszáj volt ellenőrizni, jól működik-e a drága bolondság.
Tényleg drága volt, de tud mindent. Távirányító vezérli, beparkol, felgyújtja a fényszóróit, kinyitja az ajtaját, vagy a csomagtartóját. Tolat, fordul, még elakadásjelzője is van, bár remélhetőleg, csak a játék kedvéért. Ennyi pénzért ne akadjon el!
Teljesen olyan, mintha Harry Potter vicces kedvében kicsire változtatott volna egy luxusautót a parkolóban. Minden apró részlet ki van dolgozva rajta Egy tökéletes modell, kívül, belül. (A márkája is valódi, de nem írom ide, mert nem fizet nekem a cég a reklámért.) Metál-piros, és olyan szép, hogy szinte beleszerettem. Szerintem Tücsök is.
Tisztára megbolondultunk. Akadályokat építettünk a kocsinak, és garázst, dobozból. Beleültettünk egy apró mackót, és utaztattuk. Tücsök már sajnálta, hogy nem vett két autót, mert akkor versenyezhettünk volna…
Aztán lepihent a kis meseautó, és én elgondolkodtam. Nem azon, hogy milyen jó gyerekként játszani, mert azt tudom. Olyan vagyok, aki elfelejtette ezt kinőni. Mindig kapható vagyok egy jó játékra. Ahogy Tücsi is. Ez az egyik közös pont bennünk.
Azon gondolkodtam, miért lehet, hogy néhány ember talán sosem volt gyerek. Vagy hamar kigyógyult belőle, mint a kanyaróból.
Vannak, akiknek a fejében sosem fordul meg a komolytalankodás gondolata sem. Sőt, kikérik maguknak, még azt is, ha mások bomolnak jókedvűen. Nem csak az autómodellek láttán. Léha, infantilis tréfák nem sérthetik önnön tiszteletükbe merevedett respektusukat.
Mindegy, miről van szó. Önfeledt játék, egy lopott órácskára. Diákos humorú film, teljesen értelmetlen, de jópofa. Mikulás-kép a telefon hátterére. Piros sál, kockás kesztyű, bojtos sapka. Könnyed, baráti ugratás. Bohókás kutya, prémgallérba öltöztetve. Igazán jó vicc, vagy csak egy meggondolatlan, jókedvű ötlet…
Néhányan páncélt viselnek. Nehéz volna kitudni, mi elől védi őket a hideg pajzs, de nem is fontos. Nem tudnak őszintén örülni. Ők nem gondolnak rá, hogy csak egy életünk van. Maga az élet az, amitől védekeznek. Komolyan tartok tőle, hogy ők azok, akiktől bármilyen rossz kitelik. Mert ők tőlünk félnek. Tőlünk, akik nem félünk komolytalankodni. Buta vicceket gyártani, játékautóval szórakozni, könnyű vígjátékokat rendezni, kalandos fantázia-történeteket írni…
Mi, esendő emberek szeretünk olykor gyerekként létezni. Miért ne? Ám de akkor…
Itt van! Ő az! Eljött közénk, és lebiggyedt szájával (önmaga előtt is szégyenkezve) csöndesen veti meg a világ mosolygósabbik felét. Kedvtelésből leruccant a mihaszna utca porába, és jóindulattól túlcsorduló gégéjével krákogja megmásíthatatlan ítéletét: "Nekem nem tetszik."
Tisztelt Barátom! Megvan hozzá a jogod. Csak azt áruld el, ki a fenét érdekli ez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése