Romantikus hivatás.
Mármint kívülről nézve.
Beljebbről nyilván pont az ellenkezője. Maga a velejéig ható realitás.
Hat héten át egy testőr legintimebb közelségében éltem.
Nem fogadtam fel őrző-védő gorillát a titkos ellenségeim ellen, és nem is cseréltem le a barátomat.
Regényt írtam. Játszottam. Az új regényem egy testőrről szól, és előre figyelmeztetek mindenkit, hogy igyekeztem az ajtón kívül felejteni a valóság világát. Otthagytam a küszöbön. Oda se neki realitás.
Ne kérdezd, miért! Tudod, nem? Romantikus kalandokat írok, erre találtam ki a nevemet. Ez a „design”.
Kissé mégis változott a hangulat. Ez egy sötét regény. Jó nagy, baljós sötétség kavarog benne.
(Néha szívesen vendégül látom saját drámai énemet. Az Égetett Umbrán, a honlapomon is vannak ilyen sötét novelláim, és még majd teszek is hozzá. Csak most teljesen kidolgoztam magam ebben a regényben. „Lefőtt a kávé.” Majd feltöltődöm, és akkor lesz minden, mint a búcsúban.)
Tehát, oda se neki realitás! Líra van, sérülékeny próza-költészet, gyötrő álom-utazás. Romantika és „deráma”.
Juj! Nehéz volt. Romantika sincs, ha az író nem érzi azt a lelke minden pontján. Pocsék romantika volna, ha csak úgy érzelegne az ember. Á, nem, nem! Azt megélni kell. Ott érezni a görcsöt a szívben, a gyomorkapuban, az izmokban, az erekben. Az igazi romantikába bele kell halni. Legalábbis addig, amíg fel nem tárul minden sötét ajtó, hogy kieressze a szavak irgalmatlan sorát.
Aztán mélyet lélegezni, ellazulni, és lebegni a csöndben. Várni, hogy az élet felébredjen.
Az én testőröm egy egész világot védett. Az enyémet. Az érzelmekről írtam a regényt, a szerelem és az elválás ólomsúlyú érzéseiről. A visszavonhatatlan elmúlásról, a búcsúzásról. A halálról is.
Ismerem, egészen közelről. Az van a regényben, ami bennem van. Amikor meghal egy szerelem, egy barátság, vagy eltávozik egy szeretett lény… Amikor lebegni kell a csöndben, és várni, hogy az élet visszatérjen. Mert élni kell tovább, minden veszteség, és minden fájdalom után. Élni kell, amíg a sorsod azt mondja; élj.
A tizenhetedik zsoltár… „Hallgasd meg igazságomat, Úr Isten…”
Úgy döntöttem, új regényem főhőse százszor is megbánja, hogy engem választott szerzőjének.
Nem szeretném, hogy azt mondjátok, tőlem nem érdemes olvasni, mert úgyis mindig minden jóra fordul.
Aki elolvasott néhány novellát a honlapomon, az láthatta, hogy nem vagyok a happy end feltétlen híve. Soha nem is voltam. Szeretem, ha a történet megírja magát a kezem alatt, és nem döntök el előre semmi fontosat. Néha érződik a mese hangulatán, hogy muszáj jól végződnie – de néha inkább baljós borzongás veti rá sötét árnyékát. Ez így valóságos (amennyire egy mese az lehet). Ki tudhatja, mit hoz a jövő? Na, ugye?
Szóval, nálam főhősnek lenni – nem habos torta.
Azt persze nem árulhatom el, mi lesz a mese vége.
Akkor mi okból említettem meg ezt a dolgot?
Azért, hogy ne legyetek biztosak semmiben.
Aki abban reménykedik, hogy elolvashatja az újabb regényemet, az rágja csak szépen tövig a körmét! Épp ez a jó ebben a műfajban. Másképp mi értelme volna?
Mármint kívülről nézve.
Beljebbről nyilván pont az ellenkezője. Maga a velejéig ható realitás.
Hat héten át egy testőr legintimebb közelségében éltem.
Nem fogadtam fel őrző-védő gorillát a titkos ellenségeim ellen, és nem is cseréltem le a barátomat.
Regényt írtam. Játszottam. Az új regényem egy testőrről szól, és előre figyelmeztetek mindenkit, hogy igyekeztem az ajtón kívül felejteni a valóság világát. Otthagytam a küszöbön. Oda se neki realitás.
Ne kérdezd, miért! Tudod, nem? Romantikus kalandokat írok, erre találtam ki a nevemet. Ez a „design”.
Kissé mégis változott a hangulat. Ez egy sötét regény. Jó nagy, baljós sötétség kavarog benne.
(Néha szívesen vendégül látom saját drámai énemet. Az Égetett Umbrán, a honlapomon is vannak ilyen sötét novelláim, és még majd teszek is hozzá. Csak most teljesen kidolgoztam magam ebben a regényben. „Lefőtt a kávé.” Majd feltöltődöm, és akkor lesz minden, mint a búcsúban.)
Tehát, oda se neki realitás! Líra van, sérülékeny próza-költészet, gyötrő álom-utazás. Romantika és „deráma”.
Juj! Nehéz volt. Romantika sincs, ha az író nem érzi azt a lelke minden pontján. Pocsék romantika volna, ha csak úgy érzelegne az ember. Á, nem, nem! Azt megélni kell. Ott érezni a görcsöt a szívben, a gyomorkapuban, az izmokban, az erekben. Az igazi romantikába bele kell halni. Legalábbis addig, amíg fel nem tárul minden sötét ajtó, hogy kieressze a szavak irgalmatlan sorát.
Aztán mélyet lélegezni, ellazulni, és lebegni a csöndben. Várni, hogy az élet felébredjen.
Az én testőröm egy egész világot védett. Az enyémet. Az érzelmekről írtam a regényt, a szerelem és az elválás ólomsúlyú érzéseiről. A visszavonhatatlan elmúlásról, a búcsúzásról. A halálról is.
Ismerem, egészen közelről. Az van a regényben, ami bennem van. Amikor meghal egy szerelem, egy barátság, vagy eltávozik egy szeretett lény… Amikor lebegni kell a csöndben, és várni, hogy az élet visszatérjen. Mert élni kell tovább, minden veszteség, és minden fájdalom után. Élni kell, amíg a sorsod azt mondja; élj.
A tizenhetedik zsoltár… „Hallgasd meg igazságomat, Úr Isten…”
Úgy döntöttem, új regényem főhőse százszor is megbánja, hogy engem választott szerzőjének.
Nem szeretném, hogy azt mondjátok, tőlem nem érdemes olvasni, mert úgyis mindig minden jóra fordul.
Aki elolvasott néhány novellát a honlapomon, az láthatta, hogy nem vagyok a happy end feltétlen híve. Soha nem is voltam. Szeretem, ha a történet megírja magát a kezem alatt, és nem döntök el előre semmi fontosat. Néha érződik a mese hangulatán, hogy muszáj jól végződnie – de néha inkább baljós borzongás veti rá sötét árnyékát. Ez így valóságos (amennyire egy mese az lehet). Ki tudhatja, mit hoz a jövő? Na, ugye?
Szóval, nálam főhősnek lenni – nem habos torta.
Azt persze nem árulhatom el, mi lesz a mese vége.
Akkor mi okból említettem meg ezt a dolgot?
Azért, hogy ne legyetek biztosak semmiben.
Aki abban reménykedik, hogy elolvashatja az újabb regényemet, az rágja csak szépen tövig a körmét! Épp ez a jó ebben a műfajban. Másképp mi értelme volna?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése