BEE-EE!

 

Van egy kis bárányféleség, olyan macska-méretű játékállat. Inkább karikatúra. Dobozban árulják, a teste fekete plüss, a keze-lába, feje pedig fehér. Ha megnyomják a hasát, azt mondja: – Bee-ee!
Többféleképpen is bee-ee…
Tücsök azzal ijesztgetett, hogy kapok tőle egy ilyen bájos kis rémet. Tulajdonképpen akár kaphatok is. Bár félek, nem tudnám megállni, hogy ne nyomkodjam folyton a pocakját. A bee-ee a legjobb az egészben.
Meg a forró csoki, meg a csillogó szállal átszőtt, kötött sál, meg az, hogy megint jön a hó.
Mese-hangulatom van. Más talán szégyellné. Én nem. Szeretem.
Bár napközben sok dolgom van, esténként kéziratot rendezek. A Fekete Szél kéziratát.
Előbb-utóbb sor kerül erre a regényre is.
Igazából úgy szerettem volna kiadni, hogy előbb jöjjön ki újra a Feketefehér, javított kiadásban.
(Mert abban sok hiba volt, annak idején. Már kijavítottam, és jobb, mint újkorában.)
Sajnos, erre nem sok esélyt látok. Mindegy! Azért a Fekete Szél lassan összeáll.
Az új regényem már csak hetek kérdése, és májusra talán követi a Fekete Szél is.
Kérem szépen azt a vicces bárányt!
Hadd lássa mindenki, hogy én is jobb vagyok, mint új-koromban…
Bee-ee!

 

MENTŐAKCIÓ

– Hová tetted a karácsonyt?
Tücsök kissé búsan lépett be az ajtón. Egy hervadt szaloncukor volt a kezében. Marcipános. Szinte megsajnáltam. Nem a cukrot, Tücsköt.
– Eltettem. Elmúlt Vízkereszt.
– Azt tudom. Nem is úgy értettem. A szép fények, a tetőkről csüngő Mikulások, és a hó. Minden eltűnt. Hiányzik…
– Nekem is.
Az asztalra tette a marcipánost.
– Ennyi maradt. Osztozzunk!
– Várj csak! Adjuk meg neki a tiszteletet! Egy hős túlélőnek…
Meggyújtottam egy mécsest a piros mécsestartóban. Kinyitottam a zenélő-dobozomat, ami Haydn zenét csilingel, nagyon szépen. Eloltottam a lámpát.
Aztán pont középen kettévágtam a szaloncukrot.
– Hát akkor… együk meg! Az elmúlt karácsonyra!
– És a következőre!
Megettük. Finom volt.
Már nem hiányzott annyira a havas, fényes december.
Egy kicsit még megmentettünk magunknak a karácsonyból.

 

FESTŐI, TÉLI SZERELEM – ÉS EGY KÖNYVBORÍTÓ

 

Szerelem a trópusi nyárban. Az új regényem egy trópusi mesét mond el. Szerelmes, sokszínű, izgalmas mesét.

Azért térek vissza rá, mert majdnem minden együtt van már. Hónap végére kint lesz a boltokban.
(Vagy ha nem, akkor februárra, de ez már igazán részletkérdés.)

Egy kedves ismerősöm a borító képéről kérdezett, mert tudja, hogy ez benne a legnagyobb nehézség. Egy regényt megírni hat hét alatt, semmiség. De borítóképet találni hozzá… Nem lehetne, hogy inkább írjak gyorsan még egy regényt? Mintha az egyszerűbb volna.

Már az is eszembe jutott, hogy legyen üres. Mármint a borító. Szerző, cím, és kész.
Vagy ráragasztunk egy üres fénykép-keretet, és mindenki tegyen bele olyan képet, amilyet akar…

Azért, a viccelődésen túl, élvezem ezt a keresgélést. A harmadik megjelenő regényem, és már van időm és türelmem végigélni az utolsó mozzanatok apró, örömteli feszültségeit.
A harmadik… de valamiben az első. Most nem vagyok egyedül a célegyenesben.
Többen is segítenek benne. Ha végül meglesz a csodás könyv, majd elmesélem, hogy is volt ez. Ám az biztos, hogy mindenütt a legnagyobb jóindulatot és együttműködést érzem. Nagyszerű viszonyulást, segítő szándékot, igyekezetet. Majdnem azt mondtam, szeretetet. Ez pedig nagyon jó érzés. Erőt adó érzés.

Januári trópus. Pezseg a nyár bennem. Új élet születik. Egy regény meséje életre kel…