KIJÖTT A MACKÓ

Kijött, biztosan, és kint is marad. Mert itt csupa felhő volt az ég, nem láthatta az árnyékát.
Jön a tavasz? Ígérjétek meg, hogy jön már, gyorsan!

Szeretem a mackókat. Azt a nagy, barna mackót az Állatkertben. Amikor még a régi helyén volt, emlékszem, almákat dobtunk be neki. Megállapítottuk, hogy szereti az almát. (Tudom, hogy ragadozó, de hát az ember mégse dobálhat félkilós karajt egy állatkertben. Mellesleg, az alma is tipikus medve-csemege, nem árt neki.) Aki most az Állatkertben lesi medve komát, kérem szépen, dobjon neki sok édes almát. Nehogy visszabújjon a barlangjába!

Várom a tavaszt. Egyre sürgetőbben. Amennyire szeretem a telet, annyira nem szeretem ezt a semmiféle-időjárást. Ez nem tél, nem tavasz, csak ronda hideg, rosszkedv-ború, szürke búbánat.

Jön, jön a tavasz, és minden kinyílik.
Az ablakok a házakon, hogy bebújhasson rajtuk a friss szellő.
A kabátok gallérja, hogy az arcunkat érje a tavaszi napfény.
A pénztárcák, hogy megvehessük a sok piros szívet, csokoládéból, Valentin napjára.
Én azért csöndben remélem, hogy a szemek, szívek, gondolatok is kinyílnak – legalább egy kicsit, hogy jobban megérthessük egymást.
És hogy örökös hideg, borús, rosszkedv-indulatok helyett néhány mosoly ragyogjon a rügybontó, virágfakasztó tavaszba.

BEE-EE!

 

Van egy kis bárányféleség, olyan macska-méretű játékállat. Inkább karikatúra. Dobozban árulják, a teste fekete plüss, a keze-lába, feje pedig fehér. Ha megnyomják a hasát, azt mondja: – Bee-ee!
Többféleképpen is bee-ee…
Tücsök azzal ijesztgetett, hogy kapok tőle egy ilyen bájos kis rémet. Tulajdonképpen akár kaphatok is. Bár félek, nem tudnám megállni, hogy ne nyomkodjam folyton a pocakját. A bee-ee a legjobb az egészben.
Meg a forró csoki, meg a csillogó szállal átszőtt, kötött sál, meg az, hogy megint jön a hó.
Mese-hangulatom van. Más talán szégyellné. Én nem. Szeretem.
Bár napközben sok dolgom van, esténként kéziratot rendezek. A Fekete Szél kéziratát.
Előbb-utóbb sor kerül erre a regényre is.
Igazából úgy szerettem volna kiadni, hogy előbb jöjjön ki újra a Feketefehér, javított kiadásban.
(Mert abban sok hiba volt, annak idején. Már kijavítottam, és jobb, mint újkorában.)
Sajnos, erre nem sok esélyt látok. Mindegy! Azért a Fekete Szél lassan összeáll.
Az új regényem már csak hetek kérdése, és májusra talán követi a Fekete Szél is.
Kérem szépen azt a vicces bárányt!
Hadd lássa mindenki, hogy én is jobb vagyok, mint új-koromban…
Bee-ee!

 

MENTŐAKCIÓ

– Hová tetted a karácsonyt?
Tücsök kissé búsan lépett be az ajtón. Egy hervadt szaloncukor volt a kezében. Marcipános. Szinte megsajnáltam. Nem a cukrot, Tücsköt.
– Eltettem. Elmúlt Vízkereszt.
– Azt tudom. Nem is úgy értettem. A szép fények, a tetőkről csüngő Mikulások, és a hó. Minden eltűnt. Hiányzik…
– Nekem is.
Az asztalra tette a marcipánost.
– Ennyi maradt. Osztozzunk!
– Várj csak! Adjuk meg neki a tiszteletet! Egy hős túlélőnek…
Meggyújtottam egy mécsest a piros mécsestartóban. Kinyitottam a zenélő-dobozomat, ami Haydn zenét csilingel, nagyon szépen. Eloltottam a lámpát.
Aztán pont középen kettévágtam a szaloncukrot.
– Hát akkor… együk meg! Az elmúlt karácsonyra!
– És a következőre!
Megettük. Finom volt.
Már nem hiányzott annyira a havas, fényes december.
Egy kicsit még megmentettünk magunknak a karácsonyból.

 

FESTŐI, TÉLI SZERELEM – ÉS EGY KÖNYVBORÍTÓ

 

Szerelem a trópusi nyárban. Az új regényem egy trópusi mesét mond el. Szerelmes, sokszínű, izgalmas mesét.

Azért térek vissza rá, mert majdnem minden együtt van már. Hónap végére kint lesz a boltokban.
(Vagy ha nem, akkor februárra, de ez már igazán részletkérdés.)

Egy kedves ismerősöm a borító képéről kérdezett, mert tudja, hogy ez benne a legnagyobb nehézség. Egy regényt megírni hat hét alatt, semmiség. De borítóképet találni hozzá… Nem lehetne, hogy inkább írjak gyorsan még egy regényt? Mintha az egyszerűbb volna.

Már az is eszembe jutott, hogy legyen üres. Mármint a borító. Szerző, cím, és kész.
Vagy ráragasztunk egy üres fénykép-keretet, és mindenki tegyen bele olyan képet, amilyet akar…

Azért, a viccelődésen túl, élvezem ezt a keresgélést. A harmadik megjelenő regényem, és már van időm és türelmem végigélni az utolsó mozzanatok apró, örömteli feszültségeit.
A harmadik… de valamiben az első. Most nem vagyok egyedül a célegyenesben.
Többen is segítenek benne. Ha végül meglesz a csodás könyv, majd elmesélem, hogy is volt ez. Ám az biztos, hogy mindenütt a legnagyobb jóindulatot és együttműködést érzem. Nagyszerű viszonyulást, segítő szándékot, igyekezetet. Majdnem azt mondtam, szeretetet. Ez pedig nagyon jó érzés. Erőt adó érzés.

Januári trópus. Pezseg a nyár bennem. Új élet születik. Egy regény meséje életre kel…

 

ÜNNEP

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK

(és blog-látogatómnak
és véletlen vendégemnek)

ÁLDOTT, BÉKÉS, MEGHITT KARÁCSONYT KÍVÁNOK!

BOSZORKÁNYOS

Tudtam én azt már akkor, hogy december tizenharmadikán születtél, mikor még sehol sem olvastam. Tudtam, mert éreztem. Biztosan. Így is írtam meg, a Fekete Szélben. Tizenharmadika, és Nyilas jegyű, vagyis december.

Két részlet a bizonyíték:

*

1.
– Te Fekete Árnyék! Nincs itt valami boszorkányság mégis? Mintha éreznék valami sejtelmes titkot körülötted.
– Titkot? Mikor?
– Egyfolytában. Valaki azt mondta, hogy biztosan boszorkány-szombaton születtél.
– Úgy is volt. Dörgött az ég, villámlott, és egy bagoly háromszor hármat huhogott.
Olivia derűsen játszott a nyakában az arany kereszttel. – Ez egy jó kis mese.
– Ki tudja. Az biztos, hogy szombaton születtem, tizenharmadikán.
– Éjféli mise a temetőben, és fekete kakas vére? Vagy más is van? Embereket is áldozol?
Santiago hosszú ujjára tekerte a lány hajfürtjét, és titokzatos alig-mosollyal a semmibe bámult.
– Mesélnek rólam ilyesmiket.
– És van, aki ezt el is hiszi?
– Van, aki elhiszi, van, aki nem… de aki összeakad velem, az tudja, mit higgyen. Feltéve, hogy túléli.

2.
– Marty márciusban született? – Rosita elmosolyodott. – A Kos jegye! Tüzes jegy. A győzelemért akár fejjel a falnak megy… Miguel Santiago is tüzes jegyben született, a Nyilasban. Taktikus, pontos, lendületes. Igazi harcos. Nem jó, ha a tűz a tűzzel találkozik. Nem bírnak egymással, tűzvész fenyeget…

*

Úgyhogy, meg se lepődtem, hogy tényleg igaz. Csak mosolyogtam. Mikor máskor, ha nem tizenharmadikán? Látszik az, csak rád kell nézni. Boszorkány vagy. Egy igazi brujo.

¡Feliz cumpleaños, querido!

ESTI ÜDVÖZLET

Esik a hó. Sok, friss, és gyönyörű.
A kötelesség. El kell lapátolni a járdáról. Nem tudom, miért. Senki nem jár erre a járdán. Ha jön valaki, az úttesten jön. Így szokás, itt nincs forgalom, apró utca a miénk. Szebb volna, ha meghagynám.
Mégis, olyan szép volt kint a besötétedett világ, hogy kimentem a kislapáttal. Zizegett minden lépésem. Jól van, csak egy kicsit, a járdáról…
Hamar megvolt. És ott álltam egyedül, a havas világban.
A házak ablakában fények. Adventi fények. Villanyfény-gyertyatartók, világító kötélről csimpaszkodó Mikulások az ereszen, fénycsillagok az álmos ablaküvegen. Egy kőkerítés tetején végig piros szikra-girland.
Sétáltam, végig az utcánkon.
Hócsillámok szitáltak rám, és azt susogták: "Jó estét!".
Két kicsi rénszarvas, csupa apró izzóból. Azt mondták: "Mosolyogj! Itt a tél."
Hócsipke függött a vaskerítés rácsán, cukor-kristályai sziporkáztak: "Ugye, szép vagyok?"
Az út közepén álltam, széttárt karral. Körbefordultam, és éreztem a tél tiszta, jégfehér fátylát az arcomon. Azt kérdezte: "Tetszik? Mindent feldíszítettem. Neked csináltam, hogy örülj."
Az én ajándékom volt ez az este. Egyedül álltam ott, csak én láttam. Eldugtam jól, a kabátom alá, a gondolataim legszebb selyemdobozába. És mire elolvadt, egy mese lett belőle. Így őrzöm meg a tél ajándékát, és majd beteszem a karácsonyfa alá.